Felfeslett a valóság szövete. Ültünk egymással szemben a konyhában és olyasmit csináltunk, amit már jó ideje nem: beszélgettünk. Az elmúlt évtizedben összesen nem sírtam annyit, mint azalatt a 4-5 óra alatt, bár ehhez hozzásegített az az üveg bor is, amit feszültségoldás gyanánt leküldtem. A gyomrom már hetek óta nehéz és kemény volt, mint egy kő, mégsem voltam felkészülve arra, hogy ilyen lazánfaszán, esti hússütögetés közben, mintegy mellékesen vágja át a gordiuszi csomót. Alapjában véve mindketten problémamegoldó, és nem -kerülő emberek vagyunk, ezért is ért mélyütésként, ahogy már a második mondatnál feladta és pontot tett a kapcsolat végére. Végighallgattam az összes rohadt szakítós bullshitet, hogy a hiba benne van, nem bennem, meg hogy kicsúszott a lába alól a talaj, nem tudja, mit akar, össze van zavarodva, sallala. Nem ezt érdemeltem. Nem azt az üres tekintetet, amivel közölte, hogy már nem "úgy" érez irántam.

Basszameg, 5percenként frissítem a bejövő maileket, de semmi. Nem hiszem el, hogy vége.. Fizikailag fáj a hiánya, mintha egy nagy, dagadt ember ülne a mellkasomon. A legaljasabb az volt, ahogy tegnap a szokásos napi semmitmondó e-mailben rákérdezett, hogy mit kérek a boltból... Elvégre kiben sejlik fel, hogy másnap csomagolnia kell, ha közben azon kattog, van-e otthon elég sampon, ketchup, faszomtudja...

Töröltem a Faszbukról, a barátaival együtt. Szánalmas vagyok. Ez az egész egy nagy, szánalmas leszbikus sorsdráma, pont az a fajta, amit más párok esetében lenéző félmosollyal szoktam nyugtázni. Erre nesze, a munkaidő felét a női budi padlóján kuporogva töltöm, és próbálok csendben zokogni, hogy a buditól 3 méternyire szöszmötölő gondnok meg ne hallja. Bizonyára díjaznák a látványt azok, akik még a lelketlen korszakomból ismernek, mikor én magam voltam az áttörhetetlen betonfal.

A legszarabb az egészben, hogy írni sem tudok, nem állnak össze a gondolatok a fejemben. Gondolatszilánkokat találok csak, és képtelen vagyok őket értelmes egységgé rendezni. Ha nem tudom kiírni magamból, megőrülök..