Legyen hát a neve MAG. Az egyszerűség kedvéért.

Egy pompás hozzászólás a reklámszakma hazai helyzetéről:

"(...)Van egy fölényes marketing manager gárda, aki fejben teljesen máshol jár, mint mondjuk az ügynökségek. Valszeg amolyan okoskodó hülyének néznek minket, ez többször is kiderül mítingeken, amelyeken bébi ötleteket vernek agyon ostoba kommentekkel. Nem vagyok paranoid, de néha úgy érzem, sportot űznek abból, hogy minden bevállalósabb ötletet padlózzanak, és visszaléptessenek a megnyugtató, semmilyen szempontból nem kilengő szarhoz. Némelyikük szerint az is elég lenne, ha Demcsák Zuzsa minden blokkban felolvasná az ajánlatukat, mert nem az az ötlet, hogy hogyan mondjuk el, amit akarunk, hanem amit mondunk (most ajándék klímával), mi meg csak bonyolítjuk, és a végén "senki nem fogja érteni", bakker. "

Ámen, testvérem. Végre valaki kimondta.

1.) Vajon jót tenne, ha pénteken elmennék Pöttyszemmel bulizni és jól megdugnék valakit/ valakiket, mint a régi szép időkben? Azt sem tudom, képes vagyok-e még rá, ez a szerelem sokat változtatott rajtam. Kíváncsian várom, hogy érzelmi retard leszek-e ismét, vagy maradok normális emberi lény.. Muhhaha, van azért egy tippem.

2.) Vajon mikor rúgnak ki? Egész nap üveges tekintettel, totálisan munkaképtelenül bámulok ki az ablakon. Már persze, ha épp nem a rötyiben gubbasztok. Szerintem a srácok azt hiszik, azért rohangálok, mert rám jött a cifrafosás... Egy órája bámulom ezt a kibaszott briefet és csak most jutott el a tudatomig, hogy milyen termékről is van szó. Nemcsak írni nem tudok, olvasni sem. Yeeeehaaaa.

3.) Ez nem kérdés, hanem ténymegállapítás: még sosem írtam ilyen szar blogot. :)

Felfeslett a valóság szövete. Ültünk egymással szemben a konyhában és olyasmit csináltunk, amit már jó ideje nem: beszélgettünk. Az elmúlt évtizedben összesen nem sírtam annyit, mint azalatt a 4-5 óra alatt, bár ehhez hozzásegített az az üveg bor is, amit feszültségoldás gyanánt leküldtem. A gyomrom már hetek óta nehéz és kemény volt, mint egy kő, mégsem voltam felkészülve arra, hogy ilyen lazánfaszán, esti hússütögetés közben, mintegy mellékesen vágja át a gordiuszi csomót. Alapjában véve mindketten problémamegoldó, és nem -kerülő emberek vagyunk, ezért is ért mélyütésként, ahogy már a második mondatnál feladta és pontot tett a kapcsolat végére. Végighallgattam az összes rohadt szakítós bullshitet, hogy a hiba benne van, nem bennem, meg hogy kicsúszott a lába alól a talaj, nem tudja, mit akar, össze van zavarodva, sallala. Nem ezt érdemeltem. Nem azt az üres tekintetet, amivel közölte, hogy már nem "úgy" érez irántam.

Basszameg, 5percenként frissítem a bejövő maileket, de semmi. Nem hiszem el, hogy vége.. Fizikailag fáj a hiánya, mintha egy nagy, dagadt ember ülne a mellkasomon. A legaljasabb az volt, ahogy tegnap a szokásos napi semmitmondó e-mailben rákérdezett, hogy mit kérek a boltból... Elvégre kiben sejlik fel, hogy másnap csomagolnia kell, ha közben azon kattog, van-e otthon elég sampon, ketchup, faszomtudja...

Töröltem a Faszbukról, a barátaival együtt. Szánalmas vagyok. Ez az egész egy nagy, szánalmas leszbikus sorsdráma, pont az a fajta, amit más párok esetében lenéző félmosollyal szoktam nyugtázni. Erre nesze, a munkaidő felét a női budi padlóján kuporogva töltöm, és próbálok csendben zokogni, hogy a buditól 3 méternyire szöszmötölő gondnok meg ne hallja. Bizonyára díjaznák a látványt azok, akik még a lelketlen korszakomból ismernek, mikor én magam voltam az áttörhetetlen betonfal.

A legszarabb az egészben, hogy írni sem tudok, nem állnak össze a gondolatok a fejemben. Gondolatszilánkokat találok csak, és képtelen vagyok őket értelmes egységgé rendezni. Ha nem tudom kiírni magamból, megőrülök..