Elég szarul állok. Balaton Sound óta, tehát 2 hét alatt sikeresen megváltam a testsúlyom 10%-ától, és megközelítettem az 57 kilós álomhatárt, ami nem titkolt vágyam volt, de valahogy mégsem így képzeltem a dolgot. Egyszerűen képtelen vagyok enni, meg amúgy is kár belém, mert csak kihánynám. Már annyira remeg a kezem, hogy reggel majdnem kivertem a fogam az ásványvizes palackkal. Halmozatként úgy néz ki, visszatért jó öreg cimborám, az inszomnia. Talán ha nettó egy órát sikerült aludnom, azt is rémálmodásra pazaroltam, szóval nem merném kijelenteni, hogy kipihent vagyok. Már nem tudom, pontosan miről volt szó, csak azt tudom, hogy a Doktornőről álmodtam, akit lassan több mint egy éve nem láttam. A Doktornő számomra egyfajta plátói szerelem. Kurva okos, most csinálja a 4.(!) egyetemi diplomáját, olvasott, művelt, és olyan alakja van, mintha Boris Vallejo rajzolta volna.. Övé A Tökéletes Test. Az arca is gyönyörű, bár nyomot hagyott rajta a drog, a keserűség és a túlzásba vitt szoláriumhasználat. A baj, ami miatt sosem volt köztünk semmi, még akkoriban sem, mikor szerelmes volt belém, az az, hogy nem tudok mit kezdeni az addikcióival, a szélsőjobbos, mindenfajta toleranciát nélkülöző szemléletmódjával és az agressziójával, amit a nem gyenge komplexusai szülnek. Nagy vonalakban ennyi. De mindig szerettem vele beszélgetni és amikor megtudtam, hogy beteg és módszeresen próbálja magát kinyírni, akkor eléggé befordultam. Akkoriban csak azért jártam fel az iwire, hogy lássam, hogy él-e még, és ha fél napig nem jelentkezett be (nagyon berántotta a virtuális valóság, totálisan social networking függő), akkor aggódtam. Nem mertem megkeresni személyesen, mert 2008 tavaszán volt egy nagyon csúnya nézeteltérésünk (egy nő miatt, mi másért), ami miatt megszakított velem minden kapcsolatot. Mondjuk ki: féltem tőle, nem hiszem, hogy jól reagált volna, ha hívatlanul felállítottam volna hozzá, a telefonszámát meg gyakran váltogatja.. Végül sikerült helyreraknia magát, elkezdett társaságba járni és 2008 Karácsonyán ki is békültünk, de valahol a MAG-gal való kapcsolatom kezdetén újra megszakadt a barátságunk. Vagy mink. Azóta semmit nem tudok, csak annyit, hogy él és egy ideje nem jár össze senkivel. Néha álmodom róla.

És ez. Gyakorlatilag az írás és a Cocaine tart életben. Utóbbiból nem a kis utcák-nagy utcák, csak szimplán az energiaital, amit kétpofára tolok. Mit ne mondjak, ennél szarabbat még sosem ittam, még a tescós Kick is prémium nedűnek tűnik mellette. Viszont egyrészt hat, mert képes vagyok magamat vonszolni és rendületlenül vigyorogni, mint egy idióta majom, másrészt meg - az állatos hasonlatoknál maradva - izzadok, mint egy ló. Én onnan mérem le, mennyire üt egy energiaital, hogy mennyire ver le tőle a víz. Ebben a kategóriában a Monster abszolút hátul kullog, mert az lófasz esti fénnyel, viszont ízre jó, szóval azt merő passzióból nyelem.

A mai nap kedvessége eddig a brit(?) srác volt, aki reggel leintette a buszomat. A Londonban töltött majd' 2 év alatt annyira megszoktam ezt a mozdulatot, ráadásul tök logikus és praktikus dolog, hiszen valóban, minek pazaroljunk megállásokra fölösleges perceket, ha egyszer nincs leszálló és a megállóban mindenki egy másik viszonylatra vár... Na mindegy, lényeg, hogy tetszett ez a kedves, egy másik életből ismerős mozdulat.